Az 1867 és 1914 közti éveket, vagyis a kiegyezéstől az első világháborúig tartó időszakot a „boldog békeidők” kifejezéssel illetik. A megnevezés az első világháború borzalmai után született, amikor is az emberek erős nosztalgiával emlékeztek az utólag békésnek és prosperálónak gondolt időkre.
A boldog békeidőkben készült épületek addig soha nem tapasztalt mértékű építési lázról tanúskodnak. Pozsony számára rendkívül különleges volt ez az időszak. Az első állandó Duna-híd megépülte (1890) után jelentősen megváltozott annak közvetlen környéke, de a Pozsonyban „vendégeskedő” európai hírű építészeknek, valamint a „hűtlen”, ám szülővárosukba vissza-visszatérő, külföldön boldoguló művészeknek köszönhetően az egész város arculata is.
A helybéli építészekkel, mérnökökkel együtt olyan Pozsonyt építettek, amely az új épületek mennyiségét, de főleg minőségét tekintve csaknem beérte a szomszédos Bécset és Budapestet. Ennek az ígéretes feltámadásnak vetett véget a háború.
Nem egy akkor készült épület – pl. a Vigadó, a postapalota vagy az ún. Kék templom –ma is a város emblematikus építménye.
Olyan épületek ezek, amelyek gazdag díszítésükkel, festőiségükkel és különleges építészeti megoldásaikkal valósággal elbűvölik a járókelőt. Az utca embere azonban csak ritkán lát a dolgok, a házak mögé, és így rejtve marad előtte azok keletkezésének története. Pedig egy-egy épület születésének körülményei legalább olyan izgalmasak, érdekesek, mint maga a „végeredmény“. Ezekről a „kulissza-titkokról“ szól a Belle Époque.